Balzsamozás, múmiák



Az egyiptomi vallás a fejlett lélekhit és a szubtilis mássvilág-elképzelések ellenére a halál utáni létet csak testi-lelki formában tudta elképzelni. A múmiára rászálló ba lélekmadár képe fejezi ki a halál válságos időszaka után helyreálló egység gondolatát, a személyiség túlvilági integritását.

A száraz sivatagi homok minden mesterséges eljárás nélkül bizonyos ideig konzerválja a testet. A koporsókban, sírkamrákban, ahol a test már nem érintkezett a homokkal, bekövetkezett a feloszlás. Hosszú idő kellett azonban a fejlett technika kialakitásához, mely kémiai tudást és bizonyos anatómiai ismereteket igényelt. A holttest bőrbe csavarása a prehisztorikus időben még csak kezdetleges kísérlet volt, az Óbirodalom idején viszont már bonyolult eljárásokkal találkozunk. Némelykor gipszréteggel vonták be a halottat, mintegy szoborrá alakították (gipszmúmiák), máskor gyantába mártott, áztatott, vékony gyolcsot préseltek az arcra, a testre. Többnyire azonban nem váltak be az óbirodalmi tartósítási eljárások, a koporsókból rendszerint csak csontok kerülnek elő. Az az eljárás, melynek legrészletesebb leírását Hérodotosznak és Diódórosznak köszönhetjük, csak 2000 után alakult ki.

˝Először is kiszedik az agy egy részét görbe vassal az orron át, más részt pedig beleöntött szerekkel írtják ki. Aztán éles ethiópiai kővel felvágják a lágyékot, s eltávolítják az összes belet. A test alsó részét kiöblítik pálmaborral, majd összetört füstölőszerekkel újra kitisztítják, megtöltik összetört és tiszta mirhával, kasziával és mindenféle füstölőszerrel - csak épp tömjénnel nem -, s végül bevarják. Ezután a testet bedörzsölik salétrommal, és hetven napra elrejtik, tovább azonban nem maradhat így bevonva. Hetven nap elmúltával lemossák, az egészet körültekerik büsszoszvászon szalagokkal, s bekenik gumival, amelyet az egyiptomiak enyv helyett használnak. Ezután a hozzátartozók elviszik a holttestet, s fából készült ember alakú koporsóba helyezik. Majd a sírkamrában függőlegesen felállítják, és mint igen nagy értéket őrzik˝(Hérodotosz II.86.)



A siker fő előfeltétele a test minnél tökéletesebb kiszárítáa, és könnyen romló belső részek eltávolítása. A test megsértése vágással vallási szempontból kényes művelet volt, még a késői időkben is rituális okoból nem fém-, hanem kőkést használtak erre a célra. Diodórosz szerint azt, aki a vágást ejtette, üldözőbe vették, kövekkel dobálták, de ennek az aktusnak nyilván csak szimbolikus jelentősége volt. A balzsamozást szent rítusnak tartották. A szívet rendszerint a testben hagyták, néha veséket is. A testet pálmaborral mosták ki, fűszereket helyeztek bele, majd kis vászoncsomagocskákat tettek ideiglenesen a szervek helyére; ezek egyrésze nátront tartalmazott, mások illatos gyantát. A szárítás Hérodotosz szerint 70 napig tartott, de valószinűbb, hogy a teljes mumifikálás vett ennyi időt igénybe, s a nátronban csak 40 napig feküdt a halott. Ez alatt kapta jellegzetes szürkés színét és a bőr szorosan rátapadt a csontokra. A belsejébe tett csomagocskákat a szárítás után eltávolították, de ezeket is megőrizték, és a sír közelében temették el. Kiszárítás után újra kitömték a testet illatos fűszerekkel, gyantával, fűrészporral, sőt időnként hagyma is került a testbe. A gondosan bekent testre amuletteket helyeztek, majd gyantával impregnált vászontekercsekbe csavarták. Az arcra gyakran maszkot helyeztek, a betekert testre pedig egyes időszakokban kartonázsok kerültek. Ezek vászondarabok, melyeket gipsztuskó réteggel vontak be, s istenképeket és feliratokat festettek rájuk. A későbbi időkben összepréselt papirusz volt a kartonázs alapanyaga, szétszedésükkor némelykor értékes szövegek kerülnek elő.

A múmioa szó perzsa eredetű, az aszfaltot jelölte meg, melyet Egyiptomban a Ptolemaiosz-kortól alkalmaztak.

A belső részeket szintén vásznakba tekerve kőedényekbe helyeztek, ezek a kanópuszok. Kezdetben egyszerű lapos fedelük volt, a Középbirodalomtól kezdve fedelüket emberfej alakjában képezték ki, majd az Újbirodalom második falétól a következő fejeket kapták: ember(Amszet), majom(Hápi), sakál(Duamutef), sólyom(Kebehszenuf). A négy edényt Hórusz négy fiával azonosították. Mindegyiknek volt ezenkívül egy védőistennője is: Ízisz(Amszet), Nephtüsz(Hapi), Neith(Duamutef), Szelket(Kebehszenuf). Amszetbe rendszerint a máj került, a tüdő Hapiba, a gyomor Duamutefbe, Kebehszenufba pedig az alsó test különböző szervei.

A múmiák koporsóba kerültek; ezek a Középbirodalom végéig többnyire láda formájúak voltak, később múmia alakját utánozták. Előkelők sírjában több, egymásba helyezett koporsó védte a múmiát(Tutanhamon sírjában négy). A kedvenc állatokat is, de még inkább a szent állatokat mumifikálták. A mumifikálás különleges esetei közé tartoznak az álembermúmiák. Ilyenkor az embernek maszkírozott múmiában nem emberi test nyugszik, hanem pédául szent íbisz.

Anubisz, az óegyiptomi hitvilágban az alvilág és a holtak oltalmazója, később a holttestek bebalzsamozóinak istene is. Ozirisz kultuszának elterjedése előtt Anubisz vezette a halottakat az alvilágba. Az ábrázolásokon fekvő sakál vagy vadkutya, illetve sakál- vagy kutyafejű ember alakjában jelenítették meg. Ősi megszólításai közül való az Anpu ( ismertek - vagy értelmezhetőek - még: Ano-Oobist, Anoubis, Anupu, Anbu, Anup, Wip, Ienpw, Inepu, Yinepu, Inpu, vagy Inpw) név

Az egyiptomiak hite szerint a halál után az ember a Holtak Termébe kerül. Anubisz az elhunyt túlvilági megítélésénél, mint bíró volt jelen, így az istenek bírálójának is nevezték (A sakál hieroglif jele bírót is jelentett.). Itt Anubisz egy mérlegre helyezi a halott szívét, míg a mérleg másik serpenyőjébe Maat-nak, az igazság istenének tollát teszi. Ha a szív nehezebbnek bizonyul, mint a toll, akkor egy démon felfalja szívet.

Anubisz kultusza Kaszában (görögül Künopolisz, azaz "kutyaváros"), egy 17. nomoszba tartozó városban keletkezett, de nagyon korán elterjedt Egyiptomban. Az Óbirodalom időszakában Anubiszt a holtak istenének tartották, fő jelzői: Henti-Imentiu, vagyis a Nyugatiak (elhunytak) élén álló, Ra-Szetau (a holtak országának) ura, az istenek palotájában élen álló.

A Piramisszövegek szerint Anubisz a holtak birodalmának főistene volt. Eredetileg a napisten, Ré 4. fia volt, de később ez megváltozott. Plutarkhosz szerint Anubisz Ozirisz és Nepthüsz (Nebethut) fia, akit anyja a mocsárban rejtett el, hogy megvédelmezze Széth haragjától. Az isteni gyermeket Ízisz találta meg és nevelte föl. Amikor Ozirisz elhagyta Egyiptomot, hogy tanítását az egész világon elterjessze, Anubisz kísérte el útján. Amikor pedig Széth megölte Oziriszt, Anubisz szervezte meg apja temetését. Testét szövettel takarta be, ezzel alkotta meg az első múmiát. Ezért tekintették Anubiszt a temetési szertartások teremtőjének.

Ő tartotta számon a holtak szívét, míg Ozirisz a meghalt fáraót személyesítette meg, akit istenhez hasonlóan feltámasztott. Anubisz feladatai azonban később fokozatosan áthárultak Oziriszre, aki a jelzőit is átvette, Anubisz pedig az Ozirisz-misztériumokhoz kapcsolódó istenek körébe került. Thottal együtt részt vett Ozirisz ítélethozatalában. Anubisz nevével sűrűn találkozunk a halotti irodalomban, abból tudjuk, hogy ő volt az elhunyt testének épségben tartását szolgáló balzsamozásnak, mumifikálásnak az isteni védnöke, sőt egyes elképzelések, ábrázolások szerint ő maga végezte a balzsamozást. Azt tartották róla, hogy ha rátette kezét a múmiára, akkor varázs révén „Ah”-ba, boldog állapotba, lelki világosságba jutott a halott és ennek az érintésnek a következtében új életre kelt. Anubisz helyezte el a sírkamrában a halott körül a Hórusz-fiúkat, és mindegyiknek adott megőrzésre egy kanópuszedényt az elhunyt bebalzsamozott belső testrészeivel. Anubisz szoros kapcsolatban állt a thébai nekropolisszal, amelynek a pecsétjén kilenc fogoly felett lévő sakálként ábrázolták.

Tutanhamon nevét viselő szkarabeusz alsó oldala, Párizs, Louvre