Yasmina

Hastánctörténet


A hastánc, pontosabban az orientális tánc a világ legrégebbi
táncformáiból alakult ki. Kb. 7000 éves múltra tekint vissza. Régészeti
bizonyíték /pl: spanyolországi kőkorszaki barlangrajzok/ van arra, hogy
már az őskorszakban művelték, speciális termékenységi táncként
alkalmazták, ahol kizárólag lányok, asszonyok táncolták.
Közép-Afrikában például a szülés előkészítésére használták, énekszó,
taps, és a szülési mozdulatok eltáncolása jellemezte.

Az ókori Egyiptomból, Görögországból, a sumérok földjéről szintén
maradtak ránk feljegyzések, eszközök, tárgyak, melyek táncosokat
ábrázoltak: pl. szobrok, görög vázák. Ezeken a táncosok fúvós
hangszerekre, fátyolban, "alig ruhában" táncolnak. A görögök
történelmük során titkos szertartásokon vettek részt, melyek szerves
részét képezte a tánc. Ezek kezdetben Dionüszosz, Bacchus
természetisteneket imádó, féktelen, orgiaszerű szertartások voltak,
majd a többi, termékenységgel összefüggésbe hozható isten, istennő
imádata is /pl. Afrodité, Artemis/ hasonlóképpen zajlott: éjszakai
szertartások, alsóneműt viselő, papnők, szűzek, leányok, asszonyok
ütős, csörgős, fúvos hangszerekre történő, rajongó, önkívületi, buja,
eksztatikus táncokkal imádják istenüket, ahol gyakran kígyókat is
alkalmaztak.

Később a tánc kikerült a templomi, vallási területről és világivá
vált, hivatásos táncosok, majd művelt kurtizánok űzték, akik mind
fegyvertáncokat, mind buja, nőies, kéjvágyó táncokat mutattak be
különböző rendezvényeken a vendégek szórakoztatására, a csípőjük
forgatásával, csavarásával, ringatásával, hirtelen rántásaival. A
kereszténység elterjedésével a táncosok visszavonultak a kisebb
városokba ill. Keletre mentek, Konstantinápolyba, ahol egyre
népszerűbbé váltak a látványosságok és táncok.

Sokan vélekednek úgy, hogy India a lehetséges forrása az orientális
táncnak és ritmusoknak, legrégibb történelme és kifinomult ritmusai
alapján. Másik feltételezett forrás: az ősi sumér civilizáció, melyet a
főníciai és a környező kultúrák befolyásoltak. Indiában az ősi
városokból /Harappa, Mohenjo Daro/ táncoló lány agyagfigurák is
előkerültek. Nagy valószínűséggel a valláshoz kapcsolódhatnak, mivel
Indiában a tánc fontos részét képezi a vallásnak. Többen úgy tartják,
hogy az Indus völgyének korai táncosai templomi prostituáltak voltak,
de ezt ma már lehetetlen megállapítani. Az indiai építészet
csúcskorában természetszerűen kapcsolódtak táncosok a templomokhoz. A
dévadászik Isten szolgái voltak, a legnagyobb tisztelet övezte őket,
luxusnegyedekben laktak, zenei és táncos képzettségük volt, több
nyelven beszéltek, hasonlóan, mint Egyiptomban az almeh-k. Patrónusukat
intellektuálisan ösztönözték, amire a feleségek képtelenek voltak. A
nem templomi táncosok a tavaifok voltak, kifinomult, művelt kurtizánok,
a kultúra letéteményesei. Később ezek a táncosok feltűntek más
országokban is, ahol bajadérok néven váltak ismertté. A táncosok az
indiai társadalom elfogadott részesei voltak. A 19. században a
dévadászik jogfosztásával és az európai hatalom erősödésével a ez a
tánc hanyatlásnak indult, erkölcstelenné vált, s hozzájárult a templomi
táncosok hanyatlásához.

Az ókor Egyiptomban, az Újbirodalom idején (i.e. 16-10 sz.) vált
nyilvános tánccá ez a fajta tánc, a rabszolgáktól a királyokig,
mindenki táncolt. Könnyű fátylat, csípőkendőt, kar- és bokaékszereket
viseltek a táncosok. Többféle táncot táncoltak, köztük vallási
táncokat: mámoros, szenvedélyes táncokat isteneik tiszteletére,
aratási, termékenységi körtáncokat, temetési táncokat. De táncoltak
fesztiválokon, ünnepségeken, esküvőkön, vacsoraesteken. Az ősi
egyiptomban a táncosok koreografált harci táncokat is előadtak
ünneplésül vagy történetek elmesélésére. Voltak hárembeli táncok,
melyeket, mezítláb, alig felöltözve /szoknyácska, csípőöv, ékszerek/
vagy teljesen meztelenül adtak elő. Ezeknek célja a hárem urának
örömszerzése volt. A háremeken belül a nők saját örömükre táncoltak. Az
utcai táncok énekkel és hangszerrel kísért pantomin jellegű,
akrobatikus táncok voltak.

Az orientális tánc történetében nagy jelentőségük van a cigányoknak,
akik kultúrájukat meghonosították azokban az országokban, ahol
keresztül vándoroltak. Eredetileg Indiából indultak, átkeltek, majd
szétszéledtek Európába, és Andalúziában állapodtak meg. Vándorlásuk kb.
1000 körül kezdődött. Utazásaik során szórakoztatásból és egyéb
munkákból tartották fenn magukat. Az emberek pénzt dobáltak nekik, amit
ruhájukra varrtak fel, innen ered a rázókendők, ruhák pénzérmékkel
díszítése. Zenéikben és táncaikban fellelhető az indiai és az arab,
perzsa behatás. A ghawazee-k és török csengik is az Indiából
elvándorolt roma törzs tagjainak leszármazottai.

Az iszlám térhódítása után a másokat nyilvánosan szórakoztató nők
természetesen nem a mohamedánok, hanem a bevándorló törzsek
leszármazottai voltak. E táncosnőknek alacsony volt a társadalmi
megbecsülésük, kivéve néhány speciális, bizonyos szertartásokhoz kötődő
táncost. A törökök évszázadokon át uralták Európa, Ázsia, Afrika
jelentős vidékeit, s ebből kifolyólag több ezer féle néptánc létezett a
török birodalomban. Az iszlám tánctiltásai főként a városokat
érintették, az elszigetelt falvak folytatták hagyományaikat, ahol a
tánc a mindennapi élet része volt. A török néptánc számos hasonlóságot
mutat a balkáni táncokkal. A török hastánc pedig ezekből az elemekből
merít. Vidékenként más-más eszközök jellemzik a táncost: gyertya, kard.
Táncoltak körtáncokat, vallásos táncokat és pusztán szórakoztató
táncokat is, ünnepségeken, esküvőkön, ceremóniákon. A török táncosnő
fontos kelléke volt a könnyű fátyol. Táncát aritmikus és poliritmikus
zenére adta elő, hangszeres kíséretben, a has játékával,
testtekerésekkel, letérdeléssel kombinálva.

Ma a Közel-Keleten és Észak-Afrikában az orientális táncok jelentős
részét kizárólag nők táncolják. Eredeti környezetében családi v.
közösségi ünnepeken táncolták ezeket, de a férfiak és a nők kizárólag
saját nemük társaságában. Örömtánc volt, a nőknél a nőiség, a
férfiaknál a férfiasság megélésének lehetősége. A mozdulatnyelv szinte
tájanként változik, de vannak közös ősmozdulatok, mint pl. a függőleges
hullámok, vízszintes nyolcasok, csípőcsúsztatások, körzések. Ezekben az
országokban a nemeket még mindig elkülönítik egymástól. A férfiak és
nők külön szórakoznak, ám a férfiak összejövetelére
szórakoztatóművészeket is meghívnak.

A "Nyugat" az 1870-es években, a világkiállításon fedezte fel "kelet
táncát", ahol a furcsa mozdulatoktól meglepett nézők hastáncnak
keresztelték el, holott a keleti tánc ennél jóval kifinomultabb, s
többet jelent. Ezt követték a különböző /tánc- és film-/ művészek által
megalapított szórakozóhelyek /1940-es, 50-es évek, Kairó/, majd
iskolák, stílusok, a hagyományos keleti, népi mozdulatok a nyugat
mozdulataival történő ötvözése, a showtánc, a raks sharqui, majd az
amerikai törzsi tánc kialakulása.

A mai világban a hastánc fénykorát éli. Sokféle változatban és
értelmezésben van jelen, művészek dolgoznak azon, hogy hagyományos
formáit életben tartsák. Magyarországon is egyre több iskola nyitja meg
kapuit, kevés számú igazán képzett oktató és számtalan magát tanárnak
kinevező amatőr hirdeti és tanítja az orientális táncot. Ebben az
"útvesztőben" mindenkinek saját maga tapasztalatai alapján kell
megtalálnia a számára megfelelő utat a hastánc világának
felfedezésében.