Megvan a pontos dátuma a Kheopsz-piramis építése kezdetének

Egyiptomi kutatók kiderítették a Nagy Piramis építésének kezdetét: számításaik szerint i. e. 2470. augusztus 23-án fogtak hozzá az építkezéshez az egyiptomiak.

A National Geographic News beszámolója szerint a kutatók számításaik során a csillagok évi járását, a Nílus rendszeres áradását, valamint a történelmi szokásokat és feljegyzésekben lévő adatokat vették figyelembe. A napra pontos kiszámítást a Szíriuszra, a Nagy Kutya (Canis Maioris) csillagkép legfényesebb csillagára alapozták, amelynek megjelenése hosszú távollét után a hajnali égen az ókori Egyiptomban a Nílus áradásának kezdetét jelölte. Az óegyiptomi naptárban a Szíriusz (egyiptomi nyelven Szopdet, görögül Szóthisz) megjelenése jelölte meg az újév kezdetét is egyben.

Az egyiptomi birodalom egész történelme során az összes grandiózus építmény, sír vagy templom építését az áradás kezdetéhez kötötték a fáraók. Úgy vélték, ez az időpont szerencsét hoz, ugyanis ekkor érkezett meg a megáradt Nílussal a földeket beborító és tápláló termékeny iszap, ami elsődleges záloga volt a bőséges termésnek. Az időpont meghatározását az a szokás is elősegítette, hogy az uralkodók trónra kerülésük után gyakorlatilag azonnal elrendelték végső nyughelyük építését.

Fotó: Kenneth Garrett

A kutatásokat irányító Abdel-Halim Nur El-Din az Egyiptomi Legfelsőbb Régészeti Hivatal volt vezetője munkatársaival a feltételezések szerint a később a Nagy Piramisban örök nyugalomra elhelyezett Kheopsz fáraó uralkodásának kezdetét az i. e. 2470. évre datálják.

A kutatók összehasonlították a modernkori naptárat az óegyiptomi kalendáriummal, valamint a Szíriusz ciklusával, s ennek alapján csillag július 17-e és 19-e között tért vissza, az áradás viszont 35 nappal később, augusztus 23-án kezdődött.

A kutatásban nem résztvevő Mark Hammergren, a chicagói Adler Planetárium csillagásza szerint van logika abban, ha a Nílus éves áradására alapozva határozzák meg a Nagy Piramis építésének kezdetét. „Ez körülbelül azonos időben kezdődött minden évben, vagyis stabil tájékozódási pontot jelent" – fejtette ki a tudós, bár hozzátette, hogy a Szíriusz megjelenése a hajnali égen az időjárástól is függ, s így előfordulhatott, hogy a felhők miatt a csillagot csak egy-két napos késéssel észlelhették.

Mahmud Afifi, a Gízai régészeti hivatal igazgatója szerint viszont nehéz pontosan meghatározni Kheopsz uralkodásának kezdetét. Az óegyiptomi időszámítás a nulláról indult minden fáraó trónra lépésekor, így nehéz a nyugati időszámítás szerint meghatározni az ókori események dátumát. Ráadásul az óegyiptomi krónikák is megbízhatatlanok, ugyanis előfordult, hogy politikai okokból egy-egy uralkodót kiiktattak a fáraók névsorából. A népszerűtlen királyok kiiktatása viszont megváltoztatta a többi fáraó uralkodásának dátumát is. Kheopsz hatalomra kerülését például egyes kutatók az Abdel-Halim Nur El-Din vezette kutatócsoport számításainál 139 évvel korábbra teszik. Afifi arra is rámutatott, hogy a piramis építését nem lehetett egyik napról a másikra elkezdeni, szerinte az előkészületek Kheopsz uralkodásának akár egész első évét is igénybe vehették.

Fotó: David Sutherland

Az igazgató a Nagy Piramissal kapcsolatban más tisztázatlan kérdésre is felhívta a figyelmet: „Még azt sem tudjuk, miért választotta a Gízai-fennsíkot. Apja, Sznofru fáraó innen 30 kilométerre, Dahsurban lelt végső nyugalomra. Számtalan elmélet született a Nagy Piramisról, mivel ez az ókori világ egyetlen megmenekült csodája" – hangsúlyozta a régész szakember.

Kheopsz (Hufu) a IV. dinasztia II. uralkodója, Sznofru fáraó és I. Hotepheresz királyné gyermeke, valószínűleg az uralkodó harmadik fia volt. Gízai nyughelye a legnagyobb az egyiptomi piramisok között: magassága 146,5 méter. A fáraó uralma az Óbirodalom korában a királyi hatalom csúcspontját jelentette, s halotti kultuszát még halála után kétezer évvel, a XXVI. dinasztia korában is fenntartották.

Forrás: National Geographic

A fáraók szent amulettje

Amikor 1924. november 11-én - világszenzációként - a tudósok felbontották Tutanhamon, egyiptomi fáraó múmiájának gyolcstekercseit, s a múmián elsőként egy csodálatosan szép arany melldíszt fedeztek fel. A melldísz közepén féldrágakövek és üvegpaszta berakások között sárgás fényben ragyogó, kalcedon szkarabeuszt pillantottak meg, a fiatal uralkodó szent amulettjét, a feltámadás jelképét.
Az egyiptomi fáraók mindig nagy becsben tartották amulettjüket, pedig a szent szkarabeusz, amelynek mását testükön viselték - életükben és haláluk után is -, valójában nem más, mint egy ganajtúró - vagy valamivel szebben - egy galacsinhajtó bogár. Ez az állat Közép- és Dél-Európában továbbá Afrika és Közép-Ázsia homokos síkságain él, s táplálékát, melyről mindig a hím gondoskodik, a trágyadombokról szerzi be.
A hím az ürülékből golyót formál, majd szinte fejreállva, középső és hátsó lábaival görgetve azt, hátrafele indul el. A trágyahalomtól bizonyos távolságra megáll és több deciméter mély alagutat ás. Közben párja felkuporodik a golyóra és azzal együtt ugrik le az alagútba. A hím követi és együtt fogyasztják el várva várt lakomájukat. Az ivadékokról való gondoskodás a nőstény feladata. Ő is galacsinokat formál a trágyából, elgurítja őket a megfelelőnek tartott helyre, majd egy-egy petét tojik beléjük.
Óvatosan kiássa alóluk a homokos talajt, mire a galacsinok belepottyannak a földbe. A petéből néhány hét múlva kibújó lárvák dugig töltött éléskamrában találják magukat, így továbbélésük biztosított. A galacsinhajtók általában 2,5-3 cm hosszúak, de Indiában élnek 7-8 centis példányok is, amelyek petegombócaikat agyagos földbe hengergetik, s ettől azok akkorává válnak, mint egy-egy régi ágyúgolyó. A trágyából való titokzatos kikelésük miatt az egyiptomiak szent állatként, az őslétezés megtestesítőjeként, az örök újjászületés szimbólumaként tisztelték a szkarabeuszt. A Napisten (Khepera) egyik megjelenési formájának tartották, mivel a nap legforróbb időszakában jelenik meg, a galacsinjait keletről nyugatra görgeti. Nevének hieroglif jegye valamivé válni, születés jelentésű, s a felkelő napot ábrázolta.
Az egyiptomi halottkultuszban is igen nagy szerepe volt, a temetkezési szokások egy része is visszavezethető életmódjának megfigyelésére: bebábozódott alakját követték a múmiák gyolcstekercsei, földalatti járatait másolták a régi masztaba-sírok sikátorai. A múmiák pólyarétegei közé ú.n. "szívszkarabeuszt" helyeztek el: 5-10 cm nagyságú, kőből faragott szkarabeuszt, amelyre feliratokat véstek a Halottak Könyvéből. Egyiptomi felfogás szerint a szív az élet fenntartója, a szkarabeusz a feltámadás, a lét kifejezője - így találkozott a két jelkép, s vált a szkarabeusz a szív helyettesítőjévé, de egyszersmind oltalmazó amuletté is. Amulettként feladata volt mágikus hatalmával megóvni a halottat attól, hogy szíve - mely valaha tetteit vezérelte - kedvezőtlen vallomást tegyen a túlvilági bírák előtt.
De nemcsak a halottak, az élők számára is fontos volt, hogy a szkarabeuszt testükön hordozzák. Hittek abban, hogy varázsereje megvédi őket a bajtól, betegségtől, a rossz szellemektől. Ugyanakkor szerencsét, boldogságot, jólétet hoz számukra rendszeres viselése. Így kétezer éven át - s nemcsak Egyiptomban, de a Közel-Keleten általában - mindenféle anyagból (a leggyakrabban drágakövekből, jáspisból, karneolból, fajanszból, zöld kőből) különböző nagyságban készítették el. Később vallásos jelentősége háttérbe szorult, hosszában átfúrva, pusztán ékszerként hordták, karkötők, nyakláncok, fülbevalók díszítésére alkalmazták.
Sima talpát, szárnyfedőit gyakran bemélyített rajzokkal látták el, melyeknek a tulajdonos titkos értelmet tulajdonított, olykor neveket, szerencsekívánatokat, varázsszavakat véstek bele. Az egyiptomi Középbirodalom korától pecsétként is használták. Mivel a szkarabeusz az örökkévalóság jelképe is, a szerelmesek is boldogan viselték - s talán viselnék ma is - gyűrűbe foglalva.
Ahogy egy ó-egyiptomi vers hirdeti:
"Kis pecsétgyűrűje csillan az ujján,
lótuszvirága leng a kezében.
Megcsókolom őt mindenki előtt,
ország-világ hadd tudja szerelmem."

Molnár Imre fordítása